Sziasztok!

Érdekes személy a mai alanyom, nem is a szegfűvirágok rendjébe tartozó disznóparéj volt a névadója, de még csak gabona vagy kozmetikumokat színesítő kémiai anyag. A.M. Aranth, azaz más nevén Péter egy hatalmas energiabomba, közvetlen és baromi szemfüles. Nem mondok újat, de régen találkoztam ennyire energikus és pörgős emberrel, ráadásul empatizmusa miatt olyan, mint egy kiscica, akit egész nap szorongatnál a karjaidba. Személyesen is ismerem, nagyon jó barátom, ezért merek nagy szavakkal élni. Úgyhogy, fogadjátok szeretettel a következő interjúalanyom az örök gyermek: A.M. Aranthot.

Fiatalkora ellenére, már négy kiadott regénnyel büszkélkedhet, számos könyvfordítással és antológiákkal is. 

Ha ez nem lenne elég, remek ember, barát és fantáziáját úgy engedi szabadon, ahogy csak akarja. 

Hatalmas a fejében megalkotott képies világ, néha talán káosz is, de így van ez jól.
Ettől purros ő a Peti.
Legelterjedtebb regénye az Oculus, ami hamar berobbant a köztudatba, és felrúgott minden olyan normát, amit eddig gondolkodással tudott irányítani az ember.
A fő karaktereit remekül kidolgozta, a világ mássága pedig mindenki számára valahol mélyen ismerős lehet. 

Van egy jó barátom, Koripheusnak hívják. Esténként beszélgetünk, egy bazi nagy lajhár képében jelenik meg nekem. Ő kért meg rá.
De ha komolyan akarom venni a dolgot, akkor azt mondanám, hogy már gyerekként szerettem mesélni és a saját tetszésemre átformálni mások meséit, pedig még olvasni se tudtam. Valahogy nem volt kérdés, hogy amikor 13 évesen, egy új suliban, a Franka bentlakósaként átvettem az irodaszer-pakkomat, mit fogok kezdeni azzal a sok-sok vonalas füzettel... :)

Egyszer részt vettem egy közgazdasági doktori disszertáció angolra fordításában. A gyógyszertárak marketingje és sales tevékenysége volt a téma. Egy komplett csoporttal csináltuk, és soha az életben ilyen brutális melóval még nem találtam magam szemben. Magukat a magyar mondatokat se értettem elsőre (de másodikra és harmadikra se), gyakran egy mondathoz egy óra utánanézés és nyomozás társult. De a végén a doktorandusz nagyon elégedett volt, szóval csak sikerült a dolog! A második legkeményebb, amit széles körben is lehet olvasni, az A mikor hatalma című könyv Dr. Michael Breustól, épp most jelent meg a Gemini kiadótól. Szupraszkiazmatikus mag, kortizol- és más-más hormontenger, mellékvesék, agyterületek – igazi rémálom ilyesmit fordítani, mert sok biológiai szakkifejezésnek még nincs is rendes magyar megfelelője, annyira új tudományos területek bukkannak fel a kötetben, ami ráadásul elég száraz is helyenként. Nem volt egyszerű, de megérte, mert nagyon jó és hasznos kötet lett a végeredmény.

Hát, erre néha én is kíváncsi lennék! :D Igazából nagyon sok minden inspirál, szinte minden érdekel a könyvkötészettől a szőlészeten át a kvantummechanikáig (maximum az utóbbit nem értem annyira), és az engem leginkább érdeklő dolgokat addig forgatom magamban, amíg ki nem jön valamilyen formában, és akkor regényt írok belőle. :) Az Oculus idején főleg a barátság és a szeretet különböző formái érdekeltek nagyon, azt szerettem volna megtudni, van-e olyan erős szeretet, ami nem csak tűzön-vízen, de akár a szeretett fél lelkén való átgázolásra is késztethet. Hát, van. :) De az önpusztítás, a szabadság, az ego legyőzése, a háború, a barátságok kihűlése és újak születése, a szerelem, az emberi méltóság, ezek mind-mind fontos témák az Oculusban. Érdekes volt látni őket egy olyan lány szemén keresztül, akinek nincs joga önálló döntéseket hozni, és mégis van képe így tenni. :) Mi alapnak vesszük ezeket a dolgokat: legfeljebb a pénztárcánk (meg fiatalabb korban a szüleink) szabnak határt annak, hogy mikor mit csinálunk. Az Oculusban Truth, a főhős azzal szembesül, hogy mindezt elveszíti. És mivel mindig akkor döbbenünk rá, hogy mennyi mindenünk van valójában, amikor elveszítjük, azt hiszem, ez a regény sokat taníthat mindenkinek. Nekem is.
És hogy honnan jön mindez? Figyelek az emberekre. Érdekel a történetük. Szeretek a lelkükbe látni, mert ott mindenki kivétel nélkül nagyon szép. És érdekes is. 

Az oculus latin szó, szemet jelent. Kellett egy fogalom, ami kellően elegánsnak hat ahhoz, hogy előkelő körökben kimondhassák a „rabszolga” helyett, és a lényeget is takarja, azaz árulkodjon arról, hogy egy egyszerű látószervvé degradálják ezeket a fiatalokat.

Akkor szerettem bele az oculus szóba, amikor egy zarándoklaton a húgommal és K. Eszter (18) cimboránkkal vettünk fejenként egy-egy szörnyű édességet, ilyen szem formájú, puha, borzalmas ilyen... izét, és azt neveztük el oculusnak. :D Szóval, ööö, Truth? Nézd, kislány... bocs. :D

Szerettem volna megmutatni nekik, hogy mennyire, mennyire jó helyzetben is vannak. Amikor úgy érezzük, vesztettünk, mindennek vége, elvesztünk, innen már nincs kiút – ez csak egy illúzió. Mindig van hova haladni, mindig van mit tenni. Itt van az Oculusból Aoi: ez a lány elveszti azt, akit a világon a legjobban szeret, Truth-t, és mi a reakciója? Nem kétségbe esik, nem a fejét veri a falba, hanem minden létező eszközzel küzdeni kezd, hogy megmenthesse. Aztán itt van Truth, aki egyszerre veszíti el a családját, a barátait, minden tulajdonát, a jogait, de még a tulajdon testét is. És még innen is talpra tud állni, ha megérti, hogy van miért. Csak kell hozzá a lelke másik fele. Tulajdonképpen talán ez a legfontosabb dolog, amit a regénnyel üzenni akartam: egymás nélkül senkik vagyunk, de együtt, kéz a kézben meg tudjuk rengetni a világot.

Ha nem lehet holtversenyt mondani, akkor úgy mondanám: érzelmileg Truth, gondolkodásban Aoi. :) Truth-hoz nagyon erős szeretet fűz, ő egy okos, erős lány, akit nagyon megvert a sors (khm, jelen esetben én, ez pedig cseppet sem skizofrén érzés), ennek ellenére nagyon jólelkű és a maga módján mindenkinek jót akar. Aoi pedig abszolút olyan, mint én: ha választania kell, hogy egy bizalomugrás előtt átgondolja, hogyan is csinálja, vagy csak simán ugorjon... hát, már repül is, vigyorogva, csujjogatva és abszolút nem érdekli, hogy esetleg lehetett volna ezt okosabban vagy lassabban is. Ő a cselekvés embere, mindig van egy terve, mindig tenni akar valamit – ezért taglózza le annyira, amikor az Oculusban rájön <minimális spoiler>, hogy nincs mit tenni, átverték. És még akkor is azt mondja: „Gyere, azért nézzük meg!”. Hát, én is így gondolkodom: vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire sem, vagy teljes szívvel, vagy sehogy. És ha csinálom, akkor nem érdekel, mibe kerül.

Ha nem megjelent könyv is ér, akkor megemlítenék még egy Alex nevű srácot is, aki még nagyon közel áll a szívemhez – már egy jó ideje a fejében vagyok (vagy ő az enyémben? Huh, engem már kezelni kéne), és amilyen elveszett tud lenni időnként, kedvem lenne barátilag megölelni és a fülébe súgni, hogy nyugi, cimbi, minden rendben lesz. Csakhogy ez hazugság, mert íróként nagyon gonosz vagyok, hehe. :D 

Nos, olvastam a megjelenés után egy jó 7-8 hónappal, amikor már eléggé messze hátraléptem a szövegtől és így objektívan tudtam nézni. Nekem tetszett, sokszor meglepett, hogy basszus, én ilyen tudok írni?... Persze felismerem, hogy messze nem tökéletes, millióképp máshogy csinálnám most, de ez az írás szépsége (?), „amit írtam, megírtam”. Minden esetre is úgy érzem, ez a könyv sok mindenkinek lehet akár vigasz is, aki úgy érzi, hogy nincs remény, legalábbis szeretném, ha az olvasók is így látnák. Ez a truth, kedveseim: mindig van remény. :) 

De bizony, hogy nem áll távol! :D Ami azt illeti, volt egy olyan időszakom is, amikor szinte semmit nem néztem, csak animéket (meg a Battlestar Galacticát). Animéből az örök kedvenceim a Death Note (ez volt a kapudrog számomra, az első sorozat, amikor ókori kelet vizsgára készülés helyett... izé, mellett néztem végig), az Ergo Proxy, a Claymore, a Melody of Oblivion, a Psycho-Pass és a Blood+ ill. Blood-C kombó. Alapvetően a realistább ábrázolásmódú cuccokat szeretem, akkor is, ha elborultabbak, pl. a Kurozuka ilyen, ez is egy hihetetlenül őrült, elsőre kuszának tűnő, brutális, de lenyűgöző darab. A Gintama, a Love Hina, a Full Metal Panic! és a Full Metal Alchemist is itt tobzódik még a listámon, a Berserk meg a Ghost in the Shell klasszikusai mellett. Persze ennél sokkal többet láttam, egyszer például végignéztem felnőtt fejjel a komplett Sailor Moont, mind a 200 részt...
De erről nem beszélünk. MONDOM, NEM!

Hogyne lenne. :D Például amikor az Oculusban megrohamoztuk a Tűt, Aoi folyamatosan meghalt felfelé menet. Már nem hittem el. Újra és újra vissza kellett törölnöm, hogy élve a torony tetejére jusson. :D
Egy másik ilyen volt, amikor folyamatosan oda jutottunk, hogy nekiállt szerelmet vallani, és iszonyú hosszú párbeszédrészeket kellett kitörölnöm, hogy ne jusson oda a beszélgetés, hogy ezt tegye. (Igen, minden ellentétes híreszteléssel szemben az író tényleg csak egy eszköz, amivel a szereplők megírják a regényt. Legalábbis, sokan így vagyunk ezzel.)

És hát az is határozottan rémes volt, amikor rájöttem, hogy Truth és Kaled igenis egy faceoff felé terelik az Oculus történetét. Én happy endet szerettem volna, ők nem. Aztán valamelyikünk győzött, de nem lövöm le, ki, olvassátok el a könyvet. :)

De talán a legszörnyűbb az volt, amikor elfelejtettem, hogy a Holdárnyék-sorozat Williamje szemüveges, és másfél millió leütés hosszúságban vissza kellett raknom a fejére a szemüveget. Ilyet csinálni hihetetlenül frusztráló. 

Hú, de még mennyi. :D Először is ott van egy bizonyos második rész, amiről tudom, hogy azt mondtam nem lesz, de ember tervez, Aoi meg jön és összever, úgyhogy lesz majd egy Oculus2. Nyugi, nem rontom el/javítom meg az Oculus legendásra sikerült végét, az érintetlen marad. :) Készül továbbá (és valószínűleg ezt fejezem be következőnek) egy magyar főszereplős regény, amit a Fumax stipistopizott le, és a 2010-2057 közötti évek történetét meséli el. Tán, ha jók lesztek, ebben nem ér véget a teljes emberi civilizáció a végén, de ígérni semmit sem tudok. (Ismét mondom: az író gonosz.)
De van tervem (meg 40-50 oldalnyi szövegem) egy horror-elemeket használó epikus fantasy regényhez is, ami szerintem nagyot fog ütni, meg van egy ötletem egy olyan városról, ahol a felhőkarcolók az égig érnek, zeppelinekről hirdetik a Cég hatalmát, mindenki lázad valamiben, a sátánizmus az államvallás, és egy új Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait.

Szóval terv van bőven. Idő... az már kevésbé. :)

O why
I dream of a world
Where I can live my life
Where – if I get burnt
Twas my choice, my strife
I dream of a love
That two people can feel
The eagle and the dove
They both dance the same reel
I dream of a place
Where no one needs to die
No one loses face
All are caught in the rye
And then I wake again
Hidden in my little den
In a world where others burn me
Love misunderstood die sin calamity
People… they die, die alone
Deported into the grey friendzone
Love is just a fleeting dream
In this theatre less than a scene
Others live your life for you
Even though you didn’t ask them to
O tell me why
Don’t you cry
O why
O why am I the only one
Dancing barefoot on the Sun?

Vagy ha ez túl hosszú, akkor mondok egy okos, nagyszerű jótanácsot :)

Ha az élet poshadt vizet kínál, amikor te limonádéra vágysz, akkor menj haza, rajzolj egy Meyer-négyzetet, gyakorolj napi három órát hosszúkarddal, menj vissza az élet kocsmájába, és jó alaposan… fogadd el a poshadt vizet. Valószínűleg a limonádét valaki olyan kapta, akinek nagyobb szüksége volt rá, mint neked. Amúgy is, minek jársz kocsmába? Csináld meg otthon a saját limonádédat, blyat.

 Köszönöm szépen a hosszas válaszokat, és, hogy nem néztél komplett idiótának!