Ashley interjúalanyai: M.G. Brown
Sziasztok!
Igaz, hogy akik követik a facebook oldalam tudják, hogy a mai napra esedékes az interjú, ezért már nem is akkora meglepetés. Viszont, élmény volt elkészíteni. Remek könyv, csupa szív író. Ő pedig M.G. Brown, azaz Barna Hajni, akinek egy rettentő fordulatos és humoros mágiával teli regény-sorozat áll a háta mögött. Megéri elolvasni, ugyanis az ember lelkiekben felüdül, és elég sokat is tanulhat szereplőink cselekedeteiből. 
Mindig
is rajongtam a Smaragd
szigetért;
a történelme, a mondavilága, a meséi, mítoszai mind-mind egy
olyan csodavilágba kalauzolnak el, ami már önmagában képes
megihletni az embert, hát még ha elveszünk a zöldellő táj
szépségében, a hegyek
és völgyek tökéletes harmóniájában,
a sziklapartot nyaldosó óceán
morajlásában.
Írország egy igazi
tündérország, ahol nincsenek metropoliszok vagy
nagy ipartelepek. Ők valamilyen szinten még mindig az egyszerű
vidéki emberek életét élik, mintha egy kicsit megállt vagy
lelassult volna körülöttük az idő. Mivel a Kavargó Rózsaszirmok
legelső jelenetét hegyek és völgyek között képzeltem el,
kérdés sem volt, hogy az Ír-sziget lesz az otthona Cathy-nek
és társainak. Ez a jelenet egyébként az volt,
amikor Cathy visszatért
a nagymamájához a faluba, és sétálgatni indult a környéken,
miközben eszébe jutottak a gyermekkori élményei.
A
másik indok az volt, hogy
egy olyan nép gyermekét szerettem volna végigvezetni az útján,
akinek hasonlóan hányattatott a sorsa a miénkhez.
Talán kevesen tudják, mivel sem az iskolában nem tanulunk róla,
sem a magyar köztudatban nincs benne, de az
ír nép évszázadokon át nagyon sokat szenvedett.
Elnyomták és uralták őket, behódolásra késztették, sújtotta
őket éhínség, emigráció, vallási üldözöttség, a britek
pedig egészen a huszadik századig az uralmuk alatt tartották az ír
nemzetet, és mind a mai napig nem történt meg a teljes
„felszabadulás”, tekintve, hogy Észak-Írország
még mindig a koronához tartozik.
Talán
ebből már a szemfülesebbeknek leesik, hogy nagyon sok párhuzamot
lehet húzni az írek és a magyarok között, akár történelmileg,
akár kulturálisan. Természetesen a két nép más és egyedi, de
ősiségében, identitástudatában és hányattatott sorsában
hasonlóak. Az írek – hozzánk hasonlóan – területeket
vesztettek, szétszakadt az országuk, az elnyomóik uralkodtak
felettük, mégis megőrizték nyelvüket és vallásukat, ami miatt
különösen kedvesek a szívemnek. Egy szó, mint száz, egy olyan
főszereplővel szerettem volna „dolgozni”, akinek erős és
határozott identitástudata van, akiben ott lapul valamiféle ősi
büszkeség, ezért lett Catherine ír nacionalista. Ezt
például nem tudtam volna megcsinálni egy brit vagy amerikai
szereplővel, mert ők mindig csak nyertek. Olyan országot kellett
hát választanom, ami túl sokat veszített már ahhoz, hogy
megengedje magának a gyengeség luxusát. Ez az ír szív, az ír
meg nem alkuvó lelkület lesz az, ami talpon fogja tartani Cathy-t,
akármilyen ingoványos talajon is járjon
Mindegyik
karakteremben ott vagyok. Anna nővérben, Sam-ben, az
utolsó idegesítő szobatársban, a buszsofőrben. Ők mindannyian
kaptak belőlem egy-egy darabot, ki többet, ki kevesebbet,
ugyanakkor megvan a saját, különálló, tőlem független
személyiségük. Egyik szereplőre sem tudnék rámutatni, és
azt mondani, hogy ő XY-ra hasonlít, őt XY-ról mintáztam, mert
az igazat megvallva, én nem alkottam karaktereket. A hosszú
évek során, amíg elérkeztünk együtt addig, hogy megjelenjen
a Kavargó Rózsaszirmok, ők maguk formálták önmagukat
olyanná, amilyeneknek most ismerik őket az olvasók. A
kezdetek kezdetén – 2010-ben – még kis nyomi,
kétdimenziós karakterek voltak, múlt és jövőkép nélkül,
háttérsztori és meghatározó személyiségjegyek nélkül. Azóta
már mindegyikük életre kelt, az első pedig, aki kivívta magának
az önállóságot és az önálló döntések meghozatalához való
jogot, David volt. Egyébként, ez nem vicc. Tényleg
nem én döntöm el, hogy mit fognak csinálni és hogyan fognak
cselekedni. Sőt! Néha még engem is képesek meglepni, és
csak pislogok, hogy mit csinál ez a „gyerek”.
David abban
az értelemben áll a legközelebb a szívemhez, hogy ő
a legkomplexebb
karakterem,
akivel a legkönnyebb
és legélvezetesebb együtt dolgozni. Az érzelmek
széles skáláját tudja megvillantani,
az esendő, hősszerelmes pasitól kezdve egészen az alávaló,
mocskos féregig, bármelyik szerepbe bele tud helyezkedni,
és ez passzol is a személyiségéhez, egyáltalán
nem karakteridegen. David valamilyen
szinten egy
felnőtt gyermek, aki még nem tanulta meg, hogyan kell kontrollálni
az érzéseit.
Daniellel szemben – aki képes a szeretett nőért áldozatokat
hozni és felülemelkedni önön vágyain/sérelmein
– David még teljesen
nyers, tapasztalatlan és önző. Az
ő legnagyobb feladata az lesz, hogy
megtanulja kontroll alatt tartani az érzéseit és alázatot,
önzetlenséget tanuljon. Aztán ez vagy sikerül neki, vagy nem…
Az ő karaktere egyébként már a kezdetek kezdetén kialakult. Cathy például megmentésre váró, „életképtelen” kislányként indított, és az évek alatt követelte ki magának az erős nő jellemjegyeit. Végül ebből a néhai tulajdonságából megőriztem annyit, hogy a regénysorozat elején még valóban kis szerencsétlen, de elég hamar rátalál a hangjára és lelöki magáról az általam – anno – elképzelt, gyámoltalan nő szerepét. Vele ellentétben David mindig is arrogáns, gőgös, nyers és önző volt, már a fejemben is, és vajmi keveset változott a megszületése óta. Mint ahogy említettem, nem szokásom a karakteralkotás, nálam a karakterek lehelnek önmagukba életet, de David amolyan Athéné módjára kipattant a fejemből, hét évvel korábban, és ő meg is tartotta az eredeti személyiségjegyeit. Vicces, de az arrogáns, bunkó stílusát szeretem a legjobban. Imádok Daviddel párbeszédeket írni, mert olyan mérhetetlenül nagy tuskó tud lenni, hogy képtelenség nem élvezettel írni minden egyes szavát/mondatát.
Az ő karaktere egyébként már a kezdetek kezdetén kialakult. Cathy például megmentésre váró, „életképtelen” kislányként indított, és az évek alatt követelte ki magának az erős nő jellemjegyeit. Végül ebből a néhai tulajdonságából megőriztem annyit, hogy a regénysorozat elején még valóban kis szerencsétlen, de elég hamar rátalál a hangjára és lelöki magáról az általam – anno – elképzelt, gyámoltalan nő szerepét. Vele ellentétben David mindig is arrogáns, gőgös, nyers és önző volt, már a fejemben is, és vajmi keveset változott a megszületése óta. Mint ahogy említettem, nem szokásom a karakteralkotás, nálam a karakterek lehelnek önmagukba életet, de David amolyan Athéné módjára kipattant a fejemből, hét évvel korábban, és ő meg is tartotta az eredeti személyiségjegyeit. Vicces, de az arrogáns, bunkó stílusát szeretem a legjobban. Imádok Daviddel párbeszédeket írni, mert olyan mérhetetlenül nagy tuskó tud lenni, hogy képtelenség nem élvezettel írni minden egyes szavát/mondatát.
Démon
inkább nem lennék, ők baromi gusztustalanok. :) Szóval
maradnak az angyalok és a boszorkányok. Kettejük közül sem nehéz
a választás, mindenképpen a boszorkányokra voksolnék.
Az angyalok nem szabad lények, így pedig szigorú
értelemben véve nem is rendelkeznek szabad akarattal. Feladatuk
van, mégpedig a teremtés megóvása, megőrzése, ez a feladat
pedig minden más vágyat/érzelmet/önös célt maga után utasít.
Velük ellentétben a boszorkányokat nem terheli efféle
felelősség. Ők gyakorlatilag emberek, érzelmileg
és gondolkodásmódban is, pusztán csak van egy kis
extra képességük. Mondjuk, egy boszorkányvadásszal
azért nem szívesen futnék össze és arisztokrata
boszorkánycsaládba sem születnék (mint mondjuk Catherine
és Daniel) de mindezek dacára a három faj közül még mindig
a boszorkányok vannak a legkellemesebb helyzetben, legalábbis
szerintem. De ez persze szubjektív.
Én
a bántalmazás minden formáját elítélem.
Nagymamám és anyukám mindig is azt hangoztatta, hogy
csak a tehetetlen szülő üti meg a gyereket, így
mi soha nem is kaptunk ki tesómmal, ezért számomra teljességgel
elképzelhetetlen és elfogadhatatlan az erőszak bármilyen formája,
legyen az tanár-diák vagy szülő-gyermek viszonyban,
párkapcsolatban, iskolatársak között, stb. Nem mondom azt, hogy
néha ne csattanjon el egy makarenkói pofon vagy egy saller, de nem
tudnék undorítóbbat mondani a lelki abúzusnál. Ami a Szent
Terézben történt Cathy-vel, annak legfőképpen nem is a fizikai
bántalmazás volt a célja, hanem a lelki erőszak, a megaláztatás.
Szerintem ez sokkal borzalmasabb, mintha valakit félholtra vernek. A
testi sebek begyógyulnak, de a lélek örökké megőrzi a
hegeket.
Kiskoromban például össze-vissza gyepáltuk egymást öcsémmel, néha már-már vérremenő küzdelmeket folytattunk, de mind a mai napig iszonyatosan jó testvérek vagyunk és már nevetünk a gyerekkori önmagunkon, mert semmiféle lelki vonzata nem volt, egyszerűen csak játszottunk, extrém körülményeket teremtve a játékhoz. :) Középiskolás koromban viszont volt olyan, hogy az osztályfőnököm az egész osztály előtt szégyenített és alázott meg, amit majd’ tíz évvel később sem felejtettem el és még mindig tüskeként van bennem, pedig egy ujjal sem ért hozzám.
A lelki erőszakot tehát én sokkal veszélyesebbnek és gyötrőbbnek tartom a testi fenyítésnél, a Szent Terézben pedig mesterien terrorizálják lelkileg a diákokat – a fizikai erőszak mellett. Az, hogy mit tennék egy hasonló közegben, nagyban függ attól, hogy milyen támogatói háttérrel rendelkezem. Én bátran mernék visszaszájalni és megvédeni magamat, mert tudom, hogy száz százalékban számíthatok a családomra; csináljak bármit is, ők mindig mellettem vannak (még akkor is, ha nem nekem van igazam). Nekem – Cathy-vel ellentétben – lenne hová futnom és kitől segítséget kérnem. Hozzátenném azért, hogy ha Vivien (Cathy anyukája) tudta volna, hogy ami az iskolában folyik az véresen komoly és nem csak Cathy eltúlzott nyivákolását hallja hétről hétre, lemészárolta volna a tanári kart, diákostól.
Kiskoromban például össze-vissza gyepáltuk egymást öcsémmel, néha már-már vérremenő küzdelmeket folytattunk, de mind a mai napig iszonyatosan jó testvérek vagyunk és már nevetünk a gyerekkori önmagunkon, mert semmiféle lelki vonzata nem volt, egyszerűen csak játszottunk, extrém körülményeket teremtve a játékhoz. :) Középiskolás koromban viszont volt olyan, hogy az osztályfőnököm az egész osztály előtt szégyenített és alázott meg, amit majd’ tíz évvel később sem felejtettem el és még mindig tüskeként van bennem, pedig egy ujjal sem ért hozzám.
A lelki erőszakot tehát én sokkal veszélyesebbnek és gyötrőbbnek tartom a testi fenyítésnél, a Szent Terézben pedig mesterien terrorizálják lelkileg a diákokat – a fizikai erőszak mellett. Az, hogy mit tennék egy hasonló közegben, nagyban függ attól, hogy milyen támogatói háttérrel rendelkezem. Én bátran mernék visszaszájalni és megvédeni magamat, mert tudom, hogy száz százalékban számíthatok a családomra; csináljak bármit is, ők mindig mellettem vannak (még akkor is, ha nem nekem van igazam). Nekem – Cathy-vel ellentétben – lenne hová futnom és kitől segítséget kérnem. Hozzátenném azért, hogy ha Vivien (Cathy anyukája) tudta volna, hogy ami az iskolában folyik az véresen komoly és nem csak Cathy eltúlzott nyivákolását hallja hétről hétre, lemészárolta volna a tanári kart, diákostól.
Én
inkább
ijesztőnek mondanám.
:) Mióta csak az eszemet tudom, mindig
is történeteket kreáltam,
ezekben a történetekben pedig olyannyira
képes voltam (vagyok) elmélyedni, hogy gyakorlatilag megszűnik
körülöttem a való világ,
és valamiféle általam kreált univerzumban létezem. Ezekből
születnek aztán az olyan
kínos helyzetek,
amikor mondjuk meredten
bámulok magam elé,
totálisan kizárva a körülöttem lévő világot, grimaszolok,
kacarászok, akár még motyogok is,
ahogy éppen elkap az ihlet, és éppen látom magam előtt a
jelenetet,
hallom a szereplők hangját,
látom a mozdulataikat, gesztusaikat.
Teljesen átszellemülök,
és a barátok/családtagok csak-csak nem akadnak fenn az ilyesmin,
de például a kollégák
már tudnak érdekesen pislogni,
amit rendre észre is veszek,
amikor visszatérek a valóságba.
Régen ciki volt, de most már többnyire elintézem annyival, hogy
szétlököm a kezeimet egy „Bocs,
de totál izgi jelenetet írtam fejben”
odamondással. Aztán vagy bolondnak néznek vagy nem. Különösebben
nem izgat. :)
Hála
az égnek, ilyet
még nem tapasztaltam.
Maga az írás vagy a történet szövése-fonása nem
megterhelő feladat és nem sokat kell rajta ötletelnem.
Szerencsére minden
jön magától,
főleg most, hogy már teljesen összeállt a sztori
és kiforrtak a karakterek is.
Már tényleg csak annyi dolgom van, hogy leírjam a történéseket
és pofozgassam az irományomat.
A fullasztó és nehéz része a folyamatnak inkább az, amikor megérkezik a nyomdából a könyv. Nem vagyok kereskedő vénával megáldva és az a típusú ember sem vagyok, aki pofátlanul lenyomja a másik torkán a saját portékáját. Utálom a marketinget, utálok hirdetni, utálok reklámozni. Minden olyasmit utálok, aminek nem az íráshoz van köze, mert számomra idegen terep és kívül esik a komfortzónámon. Ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy rengeteget tanulok és fejlődök általa; nem szakmailag, hanem emberileg. Tanulgatom, hogy hogyan lehet egy kicsit „pofátlannak” lenni, ami nekem sosem ment, de ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a mai világban az ember érvényesülni tudjon.
Rátérek rögvest arra is, hogy miből merítek erőt, de előtte azt szeretném leszögezni, hogy ha van maximalista és önkritikus ember a világon, akkor az én vagyok. Már nem is szeretem a kezembe venni a könyveimet, mert akárhányszor újra olvasom őket, mindig úgy érzem, hogy már sokkal jobban meg tudnám írni, már sokkal többet tudnék általuk adni. Egy szó, mint száz, sosem leszek velük – és magammal – elégedett.
Ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy jelessel végeztem az egomentesítő tréninget. Sokat olvasok és bizony látom – előre is elnézést a kifejezésért –, hogy a Rózsaszirmok sorozatnál sokkal gyengébb és – kimondom – rosszabb sorozatok/regények is vannak a piacon, sokkal nagyobb rajongótáborral (mivel a Rózsaszirmoknak olyanja nincs is). Ez azért böki az ember csőrét, és először leránt a feneketlen mélységbe, a totál lelki agóniába, aztán egy hirtelen mozdulattal felhajít a felhők fölé, hogy újult erővel tárjam szét a képzeletbeli szárnyaimat és lovagoljam meg a lökéshullámot. Ezt a pillanatot szeretem a legjobban, mert ilyenkor beindul bennem az ego, és általában ilyenkor vagyok a legtevékenyebb. Ilyenkor kilépek a komfortzónámból, és pár lépéssel arrébb pakolom a zóna képzeletbeli határköveit, ergo fejlesztem önmagamat.
Ennek a folytonos megújulásnak és küzdeni akarásnak pedig a szeretet az egyedüli hajtóereje. Olyannyira szeretem a szereplőimet, hogy értük képes vagyok átkattintani valamit az agyamban, hogy még egy lépést előrébb lépjek. És még egyet, és még egyet, és így tovább. Nem a hírnév, a pénz vagy az elismerés motivál. Egyszerűen csak szeretném, ha az olvasók megismernék és megszeretnék a gyerekeimet, mert szerintem jó srácok, és kijárna nekik az ismertség. Több potenciált látok bennük – és nem azért, mert az enyémek – mint egy-egy gagyi, agyon-marketingelt regénysorozatban, ami semmiféle újat nem tud adni az olvasónak, azon kívül, hogy Jóskát meg Klárit más borítóval, más író neve alatt adják ki, és immár Ferinek meg Jucinak hívják őket.
A fullasztó és nehéz része a folyamatnak inkább az, amikor megérkezik a nyomdából a könyv. Nem vagyok kereskedő vénával megáldva és az a típusú ember sem vagyok, aki pofátlanul lenyomja a másik torkán a saját portékáját. Utálom a marketinget, utálok hirdetni, utálok reklámozni. Minden olyasmit utálok, aminek nem az íráshoz van köze, mert számomra idegen terep és kívül esik a komfortzónámon. Ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy rengeteget tanulok és fejlődök általa; nem szakmailag, hanem emberileg. Tanulgatom, hogy hogyan lehet egy kicsit „pofátlannak” lenni, ami nekem sosem ment, de ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a mai világban az ember érvényesülni tudjon.
Rátérek rögvest arra is, hogy miből merítek erőt, de előtte azt szeretném leszögezni, hogy ha van maximalista és önkritikus ember a világon, akkor az én vagyok. Már nem is szeretem a kezembe venni a könyveimet, mert akárhányszor újra olvasom őket, mindig úgy érzem, hogy már sokkal jobban meg tudnám írni, már sokkal többet tudnék általuk adni. Egy szó, mint száz, sosem leszek velük – és magammal – elégedett.
Ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy jelessel végeztem az egomentesítő tréninget. Sokat olvasok és bizony látom – előre is elnézést a kifejezésért –, hogy a Rózsaszirmok sorozatnál sokkal gyengébb és – kimondom – rosszabb sorozatok/regények is vannak a piacon, sokkal nagyobb rajongótáborral (mivel a Rózsaszirmoknak olyanja nincs is). Ez azért böki az ember csőrét, és először leránt a feneketlen mélységbe, a totál lelki agóniába, aztán egy hirtelen mozdulattal felhajít a felhők fölé, hogy újult erővel tárjam szét a képzeletbeli szárnyaimat és lovagoljam meg a lökéshullámot. Ezt a pillanatot szeretem a legjobban, mert ilyenkor beindul bennem az ego, és általában ilyenkor vagyok a legtevékenyebb. Ilyenkor kilépek a komfortzónámból, és pár lépéssel arrébb pakolom a zóna képzeletbeli határköveit, ergo fejlesztem önmagamat.
Ennek a folytonos megújulásnak és küzdeni akarásnak pedig a szeretet az egyedüli hajtóereje. Olyannyira szeretem a szereplőimet, hogy értük képes vagyok átkattintani valamit az agyamban, hogy még egy lépést előrébb lépjek. És még egyet, és még egyet, és így tovább. Nem a hírnév, a pénz vagy az elismerés motivál. Egyszerűen csak szeretném, ha az olvasók megismernék és megszeretnék a gyerekeimet, mert szerintem jó srácok, és kijárna nekik az ismertség. Több potenciált látok bennük – és nem azért, mert az enyémek – mint egy-egy gagyi, agyon-marketingelt regénysorozatban, ami semmiféle újat nem tud adni az olvasónak, azon kívül, hogy Jóskát meg Klárit más borítóval, más író neve alatt adják ki, és immár Ferinek meg Jucinak hívják őket.
Őszintén
szólva, mióta megtanultam a betűvetés nemes tudományát,
folyamatosan írok. Az általános
iskolai anyák napján a saját verseimet szavaltatta velem az
osztályfőnököm,
bármiféle írással kapcsolatos verseny volt, mindig engem küldtek,
hogy megmérettessem magamat, a magyartanárom kiemelte a
fogalmazásaimat. Később újságírást hallgattam az egyetemen,
publikáltam újságokban, azóta
pedig már voltam külsős
cikkíró, rovatvezető, főszerkesztő.
A tanáraim, professzoraim mindig elismertek, kiemeltek. Bármiféle
megoldandó akadály gördült is az utamba, legyen az az érettségi,
a nyelvvizsgám megszerzése, vagy egy egyetemi vizsga, mindig
tudtam, hogy az íráskészségemet segítségül hívhatom. Vannak
emberek, akik mesteri érzékkel dumálják ki magukat, nekem mindig
sikerült „kiírnom magamat”, és merem állítani, hogy jó pár
vizsgám nem, vagy nem úgy sikerült volna, ha nem tudom magamat
„eladni” írásban. (Szóban
egyébként már nem megy olyan jól).
Tudtam, hogy fekszik nekem ez az „írás dolog” és ezt szakmabeliek is megerősítették, végül meg is lett az eredménye: megkaptam az újságírói diplomámat. De egy regényt megírni totálisan más, mint elkészíteni egy fogalmazást, egy interjút, egy riportot, egy helyszíni tudósítást, megírni egy glosszát vagy egy memoárt. Habár írogattam regényeket korábban is, pár fejezetnél sosem jutottam tovább. Ráuntam, érdektelenné váltam, nem volt motivációm, egy nagy katyvasz volt az egész, aminek nem láttam még a jelenét sem, nemhogy a végét.
A nagy koponyák azt mondják, hogy az első pár regényt szépen el kell tenni az asztalfiókba és meg kell róluk feledkezni. Nos, én kimondom: Nekem a Kavargó Rózsaszirmok az első befejezett regényem, a folytatása pedig, a Vérvörös Rózsaszirmok a második a sorban. Teljesen ismeretlen terepre eveztem, amikor belevágtam a Rózsaszirmok írásába, éppen ezért még csak megtippelni sem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz része(m). Nem egy szokványos hangvételű történet, sem a narráció sem a cselekmény, de még a világfelépítés sem vádolható azzal, hogy valahonnan koppintva lett. Szóval hatalmas nagy lutri volt az egész, de úgy veszem észre, hogy az olvasók értékelik az eredeti hangot és az eredeti ötletet.
Építő jellegű kritikákat akkor kaptam, amikor elkezdődött az első rész béta-olvasása. Ezek amolyan „Ezt egy kicsit fejtsd ki jobban”, „Azt a részt ne engedd annyira szabadjára”, „Én erre még kíváncsi vagyok”, „Erről még olvasnék egy kicsit bővebben” típusú tanácsok voltak, és meg is fogadtam őket, egytől egyig. Egyetlen egy hozzám közel álló barát mondta azt, hogy nem tudott benne elmélyülni, mert folyamatosan a tudatában volt, hogy ezt én írtam, és ezért nem tudta átélni a történetet. Ennél több „negatív kritika” – egyelőre – még nem volt.
Azt még azért megemlíteném, hogy Barna Hajnalka, a magánszemély, teljesen máshogy ír, mint ahogyan Catherine Elwood beszél. Ha E/3-ban írtam volna a narrációt, az olvasó egy teljesen más regénnyel találta volna szemben magát. Az egyik olvasóm meg is jegyezte, az oldalamra feltöltött Daniel szemszöget olvasva, hogy olyan, mintha egy totálisan más ember írta volna. Valóban így van, mert Daniel hangja máshogy cseng a fejemben, mint Cathy-é. Azok a mondatok, amik a Rózsaszirmokat regénnyé formálják, nem Barna Hajnalka és még csak nem is M. G. Brown mondatai, hanem Catherine Elwood szavai.
Tudtam, hogy fekszik nekem ez az „írás dolog” és ezt szakmabeliek is megerősítették, végül meg is lett az eredménye: megkaptam az újságírói diplomámat. De egy regényt megírni totálisan más, mint elkészíteni egy fogalmazást, egy interjút, egy riportot, egy helyszíni tudósítást, megírni egy glosszát vagy egy memoárt. Habár írogattam regényeket korábban is, pár fejezetnél sosem jutottam tovább. Ráuntam, érdektelenné váltam, nem volt motivációm, egy nagy katyvasz volt az egész, aminek nem láttam még a jelenét sem, nemhogy a végét.
A nagy koponyák azt mondják, hogy az első pár regényt szépen el kell tenni az asztalfiókba és meg kell róluk feledkezni. Nos, én kimondom: Nekem a Kavargó Rózsaszirmok az első befejezett regényem, a folytatása pedig, a Vérvörös Rózsaszirmok a második a sorban. Teljesen ismeretlen terepre eveztem, amikor belevágtam a Rózsaszirmok írásába, éppen ezért még csak megtippelni sem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz része(m). Nem egy szokványos hangvételű történet, sem a narráció sem a cselekmény, de még a világfelépítés sem vádolható azzal, hogy valahonnan koppintva lett. Szóval hatalmas nagy lutri volt az egész, de úgy veszem észre, hogy az olvasók értékelik az eredeti hangot és az eredeti ötletet.
Építő jellegű kritikákat akkor kaptam, amikor elkezdődött az első rész béta-olvasása. Ezek amolyan „Ezt egy kicsit fejtsd ki jobban”, „Azt a részt ne engedd annyira szabadjára”, „Én erre még kíváncsi vagyok”, „Erről még olvasnék egy kicsit bővebben” típusú tanácsok voltak, és meg is fogadtam őket, egytől egyig. Egyetlen egy hozzám közel álló barát mondta azt, hogy nem tudott benne elmélyülni, mert folyamatosan a tudatában volt, hogy ezt én írtam, és ezért nem tudta átélni a történetet. Ennél több „negatív kritika” – egyelőre – még nem volt.
Azt még azért megemlíteném, hogy Barna Hajnalka, a magánszemély, teljesen máshogy ír, mint ahogyan Catherine Elwood beszél. Ha E/3-ban írtam volna a narrációt, az olvasó egy teljesen más regénnyel találta volna szemben magát. Az egyik olvasóm meg is jegyezte, az oldalamra feltöltött Daniel szemszöget olvasva, hogy olyan, mintha egy totálisan más ember írta volna. Valóban így van, mert Daniel hangja máshogy cseng a fejemben, mint Cathy-é. Azok a mondatok, amik a Rózsaszirmokat regénnyé formálják, nem Barna Hajnalka és még csak nem is M. G. Brown mondatai, hanem Catherine Elwood szavai.
Az
első természetesen Catherine
lenne. Ő az első
számú gyermekem, az ő hangját hallom a fejemben (jó,
ez furán hangzik) immár hét éve. Vele
fekszem és vele ébredek.
Érzem
az érzéseit, hallom a gondolatait. Nem
egyszer volt olyan – éppen a napokban is –, hogy a munkahelyemen
random
elbőgtem magamat, mert Catherine éppen megcsúszott lelkileg, és
teljesen átragadt rám a hangulata. De olyan is volt, hogy
elviselhetetlen
görcsökre ébredtem, mert elalvás előtt Catherine éppen hasi
görcsöktől szenvedett.
Annak, aki laikus, furcsa lehet ilyet olvasni, de az olyanok, akiknek
már a szívükhöz nőtt egy általuk világra hozott karakter,
érteni fogják, hogy miről beszélek.
A második karakter Linda, Daniel húga. Ő nem igazán kapott kibontakozási lehetőséget az első részben, de a továbbiakban ugyanúgy főszereplő lesz, mint Cathy, Daniel vagy David. Linda egy igazi tökös csaj, vele tényleg nem éri meg packázni, mert eléggé heves a lelkem, és emellett öntudatos feminista. Szemrebbenés nélkül megy szembe a családja akaratával, az arisztokrata boszorkányokra vonatkozó szabályokkal, és mindig eléri azt, amit szeretne. Linda követendő példa lehetne jó pár nő számára, és Cathy is nagyon sokat fog tőle tanulni a regénysorozat alatt – nem mellesleg, én is. A nyíltságával, az őszinteségével, a keménységével és a hatalmas szívével tényleg egy nagyon szerethető karakter.
A harmadik választásom Daniel. Ő nem egy idealizált férfikarakter (mint általában), ugyanúgy megvannak a hibái és gyengeségei, mint bármelyik embernek, még ha ezek nem is teljesen mutatkoznak meg az első és második részben. A folytatásokban azért szépen felvillantja majd a „rosszabbik” énét is, ami gyönyörűen megmutatja, hogy mennyire esendő is ez a férfi, és mennyire képes a szeretett nő az uralma alatt tartani. Daviddel ellentétben Danielnek nem önzetlenséget és alázatot kell tanulnia Cathy mellett, hanem a szerelmes fiúból öntudatos férfivá kell érnie, aki dacára annak, hogy mennyire szerelmes, nem úgy pattog, ahogy az asszony fütyül. Elég sokáig Cathy alá helyeződik szegény, és imádom azt a pontot, amikor végre kitör, és helyükre kerülnek a férfi-női szerepek Cathy és Daniel kapcsolatában.
A második karakter Linda, Daniel húga. Ő nem igazán kapott kibontakozási lehetőséget az első részben, de a továbbiakban ugyanúgy főszereplő lesz, mint Cathy, Daniel vagy David. Linda egy igazi tökös csaj, vele tényleg nem éri meg packázni, mert eléggé heves a lelkem, és emellett öntudatos feminista. Szemrebbenés nélkül megy szembe a családja akaratával, az arisztokrata boszorkányokra vonatkozó szabályokkal, és mindig eléri azt, amit szeretne. Linda követendő példa lehetne jó pár nő számára, és Cathy is nagyon sokat fog tőle tanulni a regénysorozat alatt – nem mellesleg, én is. A nyíltságával, az őszinteségével, a keménységével és a hatalmas szívével tényleg egy nagyon szerethető karakter.
A harmadik választásom Daniel. Ő nem egy idealizált férfikarakter (mint általában), ugyanúgy megvannak a hibái és gyengeségei, mint bármelyik embernek, még ha ezek nem is teljesen mutatkoznak meg az első és második részben. A folytatásokban azért szépen felvillantja majd a „rosszabbik” énét is, ami gyönyörűen megmutatja, hogy mennyire esendő is ez a férfi, és mennyire képes a szeretett nő az uralma alatt tartani. Daviddel ellentétben Danielnek nem önzetlenséget és alázatot kell tanulnia Cathy mellett, hanem a szerelmes fiúból öntudatos férfivá kell érnie, aki dacára annak, hogy mennyire szerelmes, nem úgy pattog, ahogy az asszony fütyül. Elég sokáig Cathy alá helyeződik szegény, és imádom azt a pontot, amikor végre kitör, és helyükre kerülnek a férfi-női szerepek Cathy és Daniel kapcsolatában.
A
nem
rég megjelent második részhez képest az első laza kis limonádé.
A második
rész már egy akcióban és drámában gazdagabb kötetre
sikeredett, ahol – mint ahogyan azt a címe is mutatja – folyik a
vér, vannak harcjelenetek, beindul a fantasy. Emellett nagyobb teret
kap a romantika, ahogy Cathy
és Daniel kapcsolata szépen kialakul és
sziklaszilárddá válik. Aztán
történnek velük más, csodás dolgok is,
de ezt egyelőre nem lőném le. :) Természetesen a humor
sem fog hiányozni
a történetből és a mellékszereplők is megkapják a maguk kis
sztoriját; immár nem csak Cathy-ért izgulhatunk majd. A második
kötettől kezdődően elkezdenek hullani a szereplők,
minden egyes kötetben elbúcsúzunk
egy fontosabb szereplőtől, végérvényesen.
A fantasy
ellenére végig nagyon emberi marad a sztori,
olyan durva csavarokkal, fordulatokkal és meglepetésekkel
megspékelve, hogy az olvasó egy percig sem fog unatkozni. :)
A harmadik
rész egyébként várhatóan tavasszal jelenik majd meg, a
történetet lezáró negyedik kötet pedig jövő ősszel.
0 Hozzászólás