Ashley interjúalanyai: Rona Fire
Az igazat megvallva, már a Switch olvasása után megérett bennem pár kérdés, de akkor valamiért nem sikerült feltenni őket. Úgyhogy, most fogadjátok szeretettel:
Rona Fire korunk egyik legmegosztóbb témáját boncolgatja könyveiben. Elsőként megjelent BDSM tartalmú, valós események ihlette regénye a Switch (Értékelés: ITT) nem rejti véka alá az írónő valódi személyiségét. Az újonnan megjelent regénye, a Vörös Glória kapcsán hosszas kifakadásomat ITT olvashatjátok.S,aki esetleg félreismerte volna Őt, mindössze a regényei alapján, hát...azoknak itt egy kis fejtágító.
Mivel nem igazán
vagyok jóban a keresztnevemmel, így egy kicsit átrendeztem a
betűit és választottam magamnak egy saját nevet, ez lett a Rona.
A legtöbben nem csak a virtuális, de a valódi világban is így
ismernek, szólítanak és amikor arról volt szó, hogy írói
álnevet válasszak magamnak egyértelmű volt, hogy Rona leszek.
Falusi lányként
nőttem fel, kezdettől fogva volt cicánk, kutyánk, tyúkok,
nyulak, disznók. Egyfelől a játékot, a szórakozást jelentették,
másfelől pedig az ebédet az asztalon, így minden állatot
megtanultam tisztelni, szeretni.
Leginkább azonban a
cicákhoz vonzódom, én magam is egy kicsit cicalélek vagyok,
szabad, független, öntörvényű.Talán pont emiatt
van, hogy a saját 7 cicámmal nagyon különleges a kapcsolat, nem
csak én szeretem őket feltétel nélkül, de ők is engem. Rengeteg
vicces történet van velük kapcsolatban, még ennyi eltöltött idő
után is minden nap megnevettetnek valamivel.
Szeretek
újrahasznosítással foglalkozni, második életet adni látszólag
haszontalan dolgoknak. Nagyjából fél évvel ezelőtt láttam egy
videót, amiben műanyag palackból és papírmaséból épített
valaki tündérházikókat. Nagyon megtetszett, aztán, amikor
először kipróbáltam, akkor kiderült, hogy érzékem is van
hozzá, így most ez lett a kedvenc hobbim. Itthon készítem hozzá
az alapanyagot is, régi újságokból. Mivel maga a készítési
folyamat elég változatos, így nem unom meg, ráadásul csodás,
színes a végeredmény, ami akár lámpásnak is használható.
Rona csodálatos tündérházikói :) forrás: Ronától személyesen |
Erről egy igazán
vicces részlet jut eszembe. Sokáig, ha nem tudtam elaludni, akkor
Youtube-on tenger mormolását hallgattam, de mióta két hetet
eltöltöttem Görögországban, 20 méterre a tengertől, ami
éjjel-nappal „morgott”, azóta már ezt is túl hangosnak
találom.
Leginkább a csendet
szeretem, nagyon megnyugtat, ha nincs semmilyen zaj körülöttem.
A Balaton, ahol
élek, is egy örök szerelem és mivel nem közvetlenül a parton
lakom, így a mai napig csak ámulok és bámulok, mikor meglátom.
Nagyon inspiráló számomra a szépsége, többször adott már
ihletet, amikor elakadtam az írásban.
Legvégül pedig a
cicabunda illata az, ami a számomra a legmegnyugtatóbb szag. Mélyen
beletemetem az arcom a bundájukba, beszívom tiszta, finom illatukat
és rögtön elszáll minden bajom. Főleg, ha közben még
elkezdenek dorombolni is, akkor bármilyen szomorúságból rögtön
felvidulok.
Ez kicsit olyan,
mint a köszönőbeszéd egy díj átvételekor, vagy a könyv végén.
Elsősorban a szerkesztőmnek, Kalocsai Juditnak vagyok hálás, hogy
elvisel, nem akar megváltoztatni és hogy olyan könnyű vele együtt
dolgozni egy-egy regényen.
A kiadómnak, az
Álomgyárnak is sokat köszönhetek, hiszen ők valósították meg
az álmomat, vagyis, hogy az írásból élhessek. Emellett sok olyan
dolgot levesznek a vállamról, ami hozzátartozik a könyvkiadáshoz,
de nekem nincs hozzá affinitásom.
Végül pedig egy
elég népes kis csoport is támogat, vegyes összetételben. A 3
legjobb barátom, akik bár sosem olvasnak könyvet, mégis hisznek
bennem, a helybeliek a faluban, akik lelkesen olvasnak, kézről
kézre adják a könyvtárból kikölcsönözhető regényeimet,
illetve azok, akik felvesznek, amikor stoppolok és egy jó
beszélgetéssel elérik, hogy valamikor, valahol egy tökéletes
regénybéli karakter részesei lehetnek.
A történet nagyon
régen kezdődött, valamikor 2005 környékén, amikor itthon még
csak tanultuk, mi az a blogolás. Akkor a Nők Lapja Café oldalán
találtam egy hirdetést, bloggereket kerestek. Jelentkeztem, mert
úgy éreztem, így megoszthatom a gondolataimat, a velem történt
eseményeket másokkal és talán visszajelzést is kaphatok arról,
érdemes-e írnom.
Később aztán
annyira sokan lettünk, hogy levált az NLC-ről és önálló
oldalként megalakult a Cafeblog.
Ekkoriban kezdtem el aSorskerék blogomat, mert örömlányként dolgoztam és egy kicsit bosszantott, hogy a vendégek írhatnak rólam értékelést, de én nem pontozhatom őket, hogy mint vendég hányast kaptak. A blog felületén azonban elmondhattam a kalandjaimat, a tapasztalataimat, aminek nagyon hamar komoly olvasótábora lett.
Ekkoriban kezdtem el aSorskerék blogomat, mert örömlányként dolgoztam és egy kicsit bosszantott, hogy a vendégek írhatnak rólam értékelést, de én nem pontozhatom őket, hogy mint vendég hányast kaptak. A blog felületén azonban elmondhattam a kalandjaimat, a tapasztalataimat, aminek nagyon hamar komoly olvasótábora lett.
Ez már hozta
magával, hogy a bennem dúló erotikus történetek is helyet
kapjanak, illetve bármilyen téma, ami épp foglalkoztat.
Végül ennek a
blognak a sikere hozta meg számomra, hogy szerződéses bloggerként
is megélhessek az írásból, nem csak regényíróként.
Mostanában
pletykarovatot vezetek és a nagyvilág színes híreiről írok,
azonban emellett nemrégiben felmerült bennem, hogy jó lenne megint
egy olyan felület, ami csak az enyém, a saját gondolataimat
fogalmazhatom meg úgy, ahogy nekem tetszik.
Így hoztam létre a
Hedonista blogot, ahová a privát bejegyzéseim kerülnek,
mindenféle kötöttség nélkül, szabadon.
Nagyon kevesen
tudják rólam, hogy tanárnőnek készültem, Zalaegerszegre jártam,
a Deák Ferenc SZKI pedagógia szakára. Itt, harmadik évtől, a
szokásos tantárgyak helyett mi pedagógiát és pszichológiát
tanultunk.
Nagyon megérintett
akkor a lélek tudománya, mert sok, bennem tomboló kérdésre
választ kaptam. Később, bárhol és bármit is dolgoztam, a
pszichológiának mindig hasznát vettem. Megtanultam bánni az
emberekkel, alig néhány perc alatt meghatározni személyiségük
legfőbb motívumait.
Szerencsére nem
súlyos szinten, de én magam is küzdök mániás depresszióval,
valamint agorafóbiával, így mindig is nagyon érdekeltek a
pszichikai betegségek. Azoknak a leküzdése, kiváltó okai, az
esetleges gyógymódok. Érdekesnek találom, hogy egyes betegségek
milyen tettekben kerülnek felszínre.
A regényeimben is
törekszem arra, hogy mindig legyen egy felfelé emelkedő görbe,
hogy a főszereplő egy alacsonyabb szintről eljusson egy
magasztosabb felé, mert hiszek abban, hogy mindannyiunkban ott van a
küzdés képessége, a céltudatosság, pontosan tudjuk, mit
akarunk, csak kevesen merik meg is tenni.
Mivel tömérdek a
szabadidőm, így elmélkedésre is sok jut, szeretek filozofálgatni
mindenféle kérdésekről és azt hiszem, ez az egyik oka annak,
hogy a szereplőim mindig több rétegűek és valóságosak. Mert
sokat töröm rajt a fejem, milyenek is legyenek.
Az a helyzet, hogy
igyekszem olyan embereket magam köré gyűjteni, akik ezt el bírják
viselni. Ha valakit érdekel a személyiségem, ha barátkozni
szeretne velem, akkor ez az, amit mindig leszögezek, hogy ki fogom
mondani az igazat, általában elég nyers stílusban, még akkor is,
ha fáj. Ez van, akiket elijeszt, megrettent, hisz manapság
mindenhol hazugságra kényszerül az ember, de aztán rájönnek,
hogy ez milyen felszabadító.
Hiszen nem kell azon
töprengeni, volt-e hátsó szándékom, most akkor ezzel mit akartam
mondani és mi az, amit elhallgatok? Így egy idő után könnyebb
velem beszélgetni és ez pozitív a körülöttem lévő emberek
számára.
De, azt is meg kell
mondjam, a hétköznapi emberek ehhez tényleg nincsenek hozzászokva,
ezért mindenhol egy kicsit fura figuraként kezelnek. Nem mintha
bánnám…
Forrás: Rona facebook oldala |
Ez talán eddig a
legnehezebb kérdés, mert én csak addig emlékszem a szereplőimre,
míg befejezem velük a történetet. Utána bekerülnek agyam
megfelelő fiókjába, elengedem őket és nem gondolkodom felőlük
többet, a következő történetre koncentrálok.
Szóval, azt hiszem
ezt a labdát visszadobom a kedves olvasóknak és kíváncsian
várom, előttük milyen állat jelenik meg, ha Ronára, Piarra,
Hazelre, Szabinára, Brigire, Szilveszterre gondolnak?
Annyi talán igen,
hogy a regényeimben igyekszem komolyabb témákat felvállalni,
olyan történeteket elmesélni, amire a többség kíváncsi, de nem
volt módjában eddig bárkit is megkérdezni róla.
Akár a BDSM világa,
akár az örömlányoké olyasmi, ami mindig is izgatta az emberek
fantáziáját, de viszonylag kevés, hiteles forrás érhető el a
témában. Én mindkét regényben a saját tapasztalataimat
osztottam meg az olvasókkal, a szereplőkön keresztül, megmutatva,
hogy itthon ez hogy működik, közelebb hozva ezáltal a valóságot.
Igen. A legtöbb
velem esett meg, hisz kicsi korom óta valahogy különcnek számítok
és nagyon sok minden miatt ítélnek meg/el az emberek. Ezek jó
részét ma már egy vállrándítással lerázom magamról, de a
korábbiak emléke azért még kísért, az írás pedig segít a
feldolgozásban.
Ahogy korábban
említettem, nagyon érdekesnek találom az emberi cselekedetek
mozgatórugóit, a sorozatgyilkosokat, sokat töprengek azon, mi visz
rá valakit arra, hogy ennyire szélsőséges dolgokat tegyen.
Ezért szívesen
kóstolnék bele a thriller műfajába, megmutatva, hogy a nők sem
mindig szenvedélyből ölnek, lehetnek hátborzongatóan aprólékosak
és kimértek is, ha kell.
Érdekes a
szóhasználat, mert én inkább az ellentétét érzem. Hatalmas
nyugalom vesz körül és jó úgy ébredni minden reggel, hogy révbe
értem. Sokáig voltam türelmetlen a jövőmet illetően, mindig
hajtottam magam, hogy kialakuljon az az élet, amit elképzeltem,
hogy abban boldog lehetnék. Emiatt sokszor pánikoltam azon, hogy te
jó ég, milyen gyorsan múlik az idő.
Most viszont kiegyensúlyozott vagyok és minden nap azt érzem,
szeretnék jó sok évet eltölteni abban az állapotban, ami most
van. Már kisimult belőlem az állandó nyughatatlanság,
megtaláltam a helyem.
Egy sorozattal
szeretnék előrukkolni, amiben boncasztalra kerül majd a házasság.
Miért marad együtt két ember és mi történik, amikor beüt a
ménkű? Hogyan lehet túlélni egy évtizedek óta tartó kapcsolat
kudarcát?
Olyan problémákkal
szembesülnek a szereplőim, amivel szinte mindenki, aki házasságban
él.
Vajon elég lehet
egy életen át a langyos víz, a társadalom szemében látszólag
tökéletes kapcsolat, vagy mindenkinek joga van a szerelemhez, a jó
szexhez, akárhonnan is jön?
A 3. rész végére
remélhetőleg mindez kiderül, bár nem ígérhetek semmit, hisz a
szereplőim néha önálló életre kelnek és megváltoztatják a
fejemben jól felépített cselekményfonalat.
Abban azonban biztos
vagyok, hogy izgalmakban és erotikus jelenetekben nem lesz hiány.
0 Hozzászólás