„Amy remek színésznő” - informál minket már a fülszöveg. S, milyen igaza van!

A történet maga két összeszokott rendőrről,Felixről s, Viktorról, és az ő kalandjaikról szól. Na, meg persze Ameliaról.

Amy az, aki hirtelen, mint derült égből villámcsapás kerül a képbe, egy baleset hozományaképen.

Két rendőrünk végtelen bizalommal állnak egymás felé, míg az odafurakodó harmadik tag, csak összekuszál mindent az eddig jól alakuló életükben. A sors fonala valahogy mindig is gonosz játékot űzött az emberekkel, csakhogy ebben a regényben csavaros fordulatok veszik körül a jó és a rossz közti vékony szálat. Fentebb már írtam, hogy ez nem egy egyszerű krimi, amiben aztán hamar el tudjuk engedni a szereplőket. A néhol már abszurd helyzetek, ugyanis érzelmeket váltanak ki az olvasóból. Mindenfélét. Az elején megenyhül a szívünk, bár valamit már sejtünk abból, hogy mi is valóság. Szép sorban, ezt követően kezdjük felfogni, hogy talán nem kéne felengedni, a kibontakozó romantika szirmai miatt. Talán mégsem minden annak látszik, aminek gondoljuk. Ezt felváltja a harag, a düh, a megvetés, majd a bánat. Ezek után mondja bárki, hogy ez a regény nem tökéletes arra, hogy mindenféle eddig „nem ismert” érzelmet előhozzon az emberből!

A regényt még előolvasóként volt lehetőségem megcsodálni, átélni és forgatni, jóval a megjelenés előtt. Sokat segítettünk egymásnak Marcsival, amíg eljutott erre az útra, így most a saját szememmel láthattam, hogy mennyire rögös, olykor kiábrándító tud lenni a várakozás,a reménykedés. Mindeközben pedig, határtalan büszkeséget éreztem. Igen, megcsinálta! Annyira szurkoltam neki, hogy sikerüljön! Ez a regény pontosan megért ennyi várakozást, ennyi reményt,mert a végeredmény valami elképesztő lett!

Három főszereplőnk (számomra pontosabban négy, Nora miatt) egytől egyig egyediek, olyan jegyekkel és jellemmel bírnak, ami teljesen hétköznapi emberekké formálja őket.
Felix a maga módján remek rendőr, közben pedig embernek sem utolsó. Szívvel-lélekkel alakítja az életét, s reménykedik abban, hogy egyszer majd Nora az övé lesz. Nyugodtan és racionálisan áll hozzá mindenhez.
Viktor pontosan tudja, hogy mit akar, s amikor megkapja, szerintem nála boldogabb embert nem lehet találni. Aztán mindent kockára tesz, majd vakon bízik, s elveszít. A legdurvább dolog, amikor az élet két olyan tragédiát is az arcodba tol,amivel aztán muszáj leszel foglalkozni. Minden át kell értékeljen magába, hogy aztán egy gyors törlés után újrakezdhessen. A forrófejű olasz tipikusan Ő.
Amelia esetében sokkalta összetettebb minden, neki feladata van, amit végre is hajt,majd hazugságot, hazugságra halmozva megkaparintja azt, ami tulajdonképp soha nem szabadott volna, hogy az övé legyen. Amit aztán, eldob és hagyja, hogy rohadásnak induljon. Ennek ellenére egy elég koncentrált,s talpraesett női karakter, ami azért ritka dolog. Tudja, hogy minek mi a következménye, így a konfliktusokat is remekül kezeli.  

Számára első az, hogy végezzen mindennel,amit rábíznak, tökéletesen,s tisztán etessen meg mindenkivel mindent, ami csak az ő malmára hajtja a vizet.

Nora pedig, édes istenem. Kevés az olyan női karakter, akit ennyire meg lehet szeretni. Humoros, de valahol mégis komoly, szeretetteljes és kedvelhető karakter. Szerintem, Viktor mellett ő is hatalmas jellemfejlődésen ment át. Felix és Nora párosa pedig annyira kedvessé vált számomra!

Végig támogató jelleggel volt ott, néha realitást is közvetített, egyszóval jó, hogy jelen van a regényben!

Az egészet áttekintve egy kellemes, kissé humoros, ámde véresen komoly képet kapunk arról, hogy nem mind arany, ami fénylik. Peregnek előttünk az események, lendületesen, szinte már túl sok is kerül elénk. Ellenben, lehet valaki elvakultan szerelmes, teljesen vak is akár, de attól még nem lankadhat a figyelme. A bizalom egy olyan dolog, amit nem vethetünk mindenki elé. S, ha már kénytelenek vagyunk beismerni a „hibáinkat”, mindig áll valaki mellettünk, akire számíthatunk.
Imádtam, hogy két kulcskarakterünk is van, akiknek a szeméből láthatjuk a történet egyes csavarjait, készülődő konfliktusait, vagy velük együtt izgulhattunk azon, hogy tulajdonképp most akkor mi is fog történni. A mellékszereplőkkel is teljesen hétköznapi együttérzést keltő viszonyt ápolhat az olvasó. A nagy része szerethető, értem itt például Nora apját, ugye aki nem csak apaként kiemelkedő, hanem, mint Kramer főkapitány is. Ott van még Emilia is, aki ugyan néhányszor elég ellenszenves lehet Nekünk, valahol aztán mégis megkedveljük Őt. Bodan a rossz oldalon áll, de végig tud róla az olvasó, mert az írónő erre a részletre is remekül figyelt.
Ha már a részletek! A könyvben végig képet kapunk a cselekményről,viszont a helyről, Ausztria csodálatos városáról Klagenfurtról kevesebbet.  Ez hiányzott! Viszont a cselekményszál sincs csak úgy elvágva! Részletesen megörvendezteti az olvasót apró, ugyan jelentéktelennek tűnő dolgokkal, ez annál többet jelent. A részletek akkor lesznek egészek, hogyha mindenre figyelünk, ami lehet apró cselekményszál is. Remekül összerakott történet, amely ugyan számomra nem bírt akkora csattanóval, viszont kellemes időtöltést, kikapcsolódást nyújt amíg az ember a végére nem ér. Ott úgy gondolom kapunk egy nem szokványos vég-kimenetelt. (Amely ugyan erős függővég, de épp ettől érzi úgy az olvasó, hogy szeretné már a kezében tartani a folytatást!) Ugyan nem miden lesz kibontva, azonban így csupán már csak pár kérdésre kereshetjük a választ.

 
Marcsi stílusa elképesztő, látszik, hogy nagyon sokáig tervezgette a karaktereket/regény egészét, hogy aztán a lapokon keresztül életre keltse őket. A humora a szereplők, s az ő oldaláról is nézve túlteng, de elég sok esetben a komolyságot és tekintélyességet parancsoló oldalát is megtapaszthatjuk. A Duplacsavar egy olyan regény, amely nem egy szokványos történet, nem egyszerű cselekménnyel, s mindezt megspékeli nekünk az írónő nem mindennapi csavarral!
Mindenkinek bátran ajánlom!